The Rolling Stones/Black and Blue (1976)
A Rolling Stones-t mindenki ismeri valamilyen szinten. Hacsak nem úgy, hogy apjától hallott róla valamit, vagy esetleg tudja, hogy ők az egyik legidősebb rockbanda a világon. Tényleg nincs ember aki ne hallotta volna Honky Tonk Woman-t legalább a Z'Zi Labor feldolgozásában. Nincs olyan aki ne látta volna azt a bizonyos nyelnyújtogatós logót. De ennél illik jóval többet ismerni. Nemcsak illik, igazán meg is éri!
A Rolling Stones Nagy-Britanniában, 1962-ben alakult Mick Jagger, Keith Richards és Brian Jones részvételével. Később még beszállt a bandába Charlie Watts dobos és Bill Wyman basszista. Az elnevezést Muddy Waters(híres bluesénekes az 50-es években.) Rollin' Stone című daláról kapta a zenekar, ami ugye guruló köveket jelent, de egyes szlengekben ez a kifejezés megegyezik a csövesekkel. Első lemezük 1964-ben jelent meg, ez főleg még csak feldolgozásokat tartalmazott. Az igazi betörést a mainstreambe viszont az 1965-ös (I Can't Get No) Satisfaction Című daluk hozta meg, innentől csak felfelé vezetett az út. Következő "fontosabb"(melyik nem az!?) lemezük az 1968-as Beggars Banquet volt, ezzel helyezték magukat bele igazán a blues középpontjába. Ezután következtek a szerintem legjobb mesteralkotásaik a Let It Bleed és a Sticky Fingers. Ezt a kritika és a közönség is a legjobb alkotásaiknak nevezte és nevezi. Ezután következett a zenekarban egy kisebb válság, amikor az egyik fő dalszerző Brian Jones drogproblémákra hivatkozva kivált a zenekarból és 1969-ben el is hunyt. Helyére Mick Taylor került a John Mayall's Bluesbreakersből. Ekkor egy kisebb lejtmenet uralkodott el a zenekaron, áttelepültek Franciaországba, eluralkodott rajtuk a kábítószer és egyéb személyi problémák léptek fel. Taylor kivált és helyére Ronnie Wood került a Facesből(brit rockzenekar Rod Stewartal az élen).
Ebben a felállásban rögzült ez a lemez. Nem az együttes legkiválóbb anyaga, de aki meg akar ismerkedni a Stones zenéjével, ha épp csak érintőlegesen is, az itt elkaphatja azt a lendületet ami továbbviszi mondjuk az Exile on Main Street-ig. A lemez nem konkrétan blues, egy kicsit populárisabb hangot üt meg, ezért jó bevezetőnek. Sokféle stílus megfogható benne: reggae(!),jazz,funk és persze azért megtalálható rajta a jó öreg blues is. Felkiáltójelet írtam a reggae mellé, mert a Stonestól nem igazán szokhattunk meg feldolgozásokat, dehogy reggae!? Ilyet is kevés helyen látni az életművükben...
A lemez készítésében egyébként sokat segített Billy Preston billentyűs, aki vokálozott, zongorázott és orgonált majdnem az összes számban. És általában ha valahol megjelenik Preston, az kihat az egész együttesre, lemezre. Az egyik számot még neki is címezték(Melody(Inspiraton by Billy Preston).
A lemezről még annyit, hogy azért üt. Marha jó számok vannak rajta, simán bele lehet szállni a zenébe vagy akár venni egy gitárt és alájátszani még valamit. A szövegek teljesen rendben vannak, főleg a Memory Motelben(egyik örök kedvencem).
Az együttesből ma már kiszállt Wyman, Preston sajnos elhunyt, de a Stones zenéje és még ugye a zenekar is(szerintem túlének még engem is :D) örökre marad, utolsó anyaguk 2005-ben (A Bigger Bang) jelent meg, ezt egy világkörüli turné követett, mely kis hazánkat is érintette(sajnos nem lehettem ott, ez életem egyik legnagyobb kudarca). Tehát a Stones: aki nem ismeri kapkodjon, nehogy lemaradjon, aki meg ismeri de felületesen: az hallgasson többet, aki meg már ismeri elég jól: az tegye be egy kis nosztalgiára hátha felfedez valami újat.
Stílus: Blues
Hossz: 41:30
Személyes kedvencek: Hot Stuff, Cherry Oh Baby, Memory Motel, Hey Negrita, Melody
