Frank Sinatra/Francis Albert Sinatra and  Antonio Carlos Jobim (1967)

Könnyű estékre nem szeretek túl nehéz és odafigyelős zenét hallgatni. Kell olyan is amire néha-néha el lehet aludni, vagy csak dolgozni lehet közben. Lényeg tehát a pihentető célú zene. Sinatra ebben a tekintetben teljesen győzedelmeskedik. Bár az 50-es években inkább táncoltak rá, manapság már csak egy letűnt kor dalospacsirtája/színésze. Érdemes azért figyelni egy-két nagylemezére is, nem csak a New York-ra. Tudott az öreg varázslatosan dalokat énekelni. Következzen egy album a hátradőléshez.

 Frank Sinatra 1915-ben született New Jersey-ben. Érettségi nélkül elhagyta az iskolát, hogy nagy énekes lehessen belőle. A 30-as években kezdett emberek előtt énekelni, bár 1935-ig csak tengett-lengett az országban. Első felvétele 1939-ben jelent meg From the Bottom of My Heart címmel, amiből 8000 pédányt adtak el. Egyébként ez a felvétel egy kincs a gyűjtők szemében. 1940-től folyamatosan lép föl és elindul egy jelenség amit Sinatramániának hívnak. Innentől énekesi és színészi pályája is felfelé indult. Szerződést köt a Columbia lemezkiadóval, ami egészen 1952-ig tartott. Ezalatt az évek alatt voltak Sinatrának talán legnagyobb sikerei. 1952-ben Sinatra pályafutása lefelé szállóban volt, ezért kidobtál a Columbiától. Pár év filmszínészet következett, Oscar-díjat is kapott a Most és mindörökké-ben nyújtott alakításáért. 1953-ban Frank aláírt egy szerződést a Capitol-al. Ennek a kiadónak az égisze alatt jelent meg életművének egyik a legjobbnak tartott albuma az In the Wee Small Hours. Évekig megint csúcson volt swingeivel. A rock and roll megjelenése azonban megint a kispadra küldte egy ideig. 1960-ban kilépett a Capitol-tól és megalakította saját lemezkiadóját a Reprise Records-ot. Ezentúl főleg akkori popszámok feldolgozásait éneklte swingesre. Az évtized végére majdnem teljesen eltűnt, így 1971-ben búcsúkoncertet ad. Két év múlva visszatér a szakmába. A 70-es 80-as évek koncertezéssel telnek el, kevés és kis fontosságú lemezek jelennek meg. A 90-es években Grammy-t kap a duettlemezeiért. 1998-ban, 82 éves korában, szívroham következtében érte a halál.

A lemez egyszerű alapra épül: Sinatra meghívta Jobimot egy lemez elkészítésére. A stílus kivételesen nem swing, hanem a Jobim által írt bossa-novák. Az albumon ezenkívül még három szám található a Great American Songbook-ból. Ez amiatt van, mert Sinatra nem tartotta elég jónak a Jobim fordításokat angolra, ezért kipótolta a lemez további részeit. Az egész anyag nem több, mint fél óra. Egyszerű, de nagyszerű szokás modani. Csak egy gitár, amin Jobim diktálja a tempót, Claus Ogerman vezénylésével egy nagyzenekar, ami olyan mézes-mázosan szól ahogy csak lehet, és erre még jön rá Sinatra búgó hangja. A feldolgozások nem verik kenterbe az eredetit, de maradéktalanul megközelítik a szintjét. A lemez közepén ugyan érezhető egy kis monotonitás, ami az album végéig megjelenik, de ezt az egyet nyugodtan elengedheti az ember egy fél órás lemeznél. Nehéz napok után, bizony gyöngyszem egytől-egyig.

Hossz: 28:10

Stílus: Bossa-nova

Személyes kedvencek: The Girl From Ipanema, Dindi, Change Partners, Corcovado, Meditation

 Steely Dan/Aja (1977)

Fantasztikus ünnepség, a zene ünnepsége. Így nevezném ezt az albumot. Amit erre a korong ráírtak, az kétségtelenül a világ egyik legjobb lemeze. Jazz-rockban legalább is. Nagyon könnyen bele lehet veszni, és talán még popzenének is elmegy egy-két szám. Íme tehát az igazi libabőr.

A Steely Dan 1971-72-ben alakította két fiatal zenész: Donald Fagen és Walter Becker New Yorkban. Első sikerüket egy Barbra Streisand albumon valószereplés jelentette, ezután találkoztak Gary Katz-el, aki egészen 1980-ig volt lemezeik producere. Első lemezük már 1972-ben megjelent Can't Buy a Thrill névvel, innen a Do It Again lett nagy sláger, még a top tízes listára is felkerült (ez jazz-rocknál elég nagy szám, bár populárisabb, mint a jazz akármelyik fajtája). Ezután évről évre jelentek meg olyan elképesztően jó lemezek, mint a Countdown to Ecstasy és a Pretzel Logic. Közben a zenekar egyéb tagjai folyamatosan cserélődtek, csak a két főember-dalszerző Fagen-Becker páros maradt meg eredeti tagként. A terepet az Aja-hoz a '76-os The Royal Scam készítette elő, ami egy elég gitár-centrikus lemez lett. És jött az Aja (kiejtése: Ázsá), ami mai napig az együttes legtöbbet eladott albuma és talán a főműve. A lemezen olyan nagy jazz-nevek szerepeltek mint Wayne Shorter, Steve Kahn és Larry Carlton. Ezután még egy albumot csináltak és szétmentek.

De az Aja örökre megtartja szellemüket. Olyan hangulat és erősség árad a lemezből, hogy fel lehetne robbantani vele egy házat. Ugyanakkor nyugodt és kivárja a jó pillanatokat és akkor csap oda. Be lehet tenni egy hűvös este, a kocsiba utazáshoz, ha valaki dallamra vágyik. Mert a lemez elég dallamos, és rég nem született ilyen a jazz-rockban. A Black Cow egy basszus-csapással indul, és nem veszti el zsenialitását a szám végéig. Az Aja egy keleti-filozófiával megáldott, lassan induló, Wayne Shorter szaxofonjátékával megáldott, a végén egy eszeveszett dobszólóval lezáruló szerzemény. Steve Gadd dobos megdícsérve halálig. A Peg egy jó kis boogie a Josie pedig megfullad a gitárban. 

Végsősoron ennyi is elég. Nehéz elmondani az energiákat amik ebben a zenében lakoznak. Csak be kell tenni és hallgatni, nagyon megéri. A zenekar egyébként 1993-ban felkelt sírjából és azóta újra zenél és koncertezik. Legutolsó kiadványuk 2003-ban jelent meg. Hír nincsen új lemezről, de ha csinálnak még, csalódni biztos nem fogunk.

Hossz: 40:00

Stílus: Jazz-rock, Fúziós-jazz

Személyes kedvencek: Black Cow, Aja, Deacon Blues, Peg, Josie

 Michael Jackson's This Is It (2009)

Kivételesen nem lemezt fogok bemutatni, hanem egy filmet. Egy werkfilmet azoknak a koncerteknek az előkészületéről, amiket Michael Jackson adott volna 2010-ben a londoni Wembley stadionban. De sajnos Jackson már az első koncertdátumot sem érhette meg váratlan halála miatt. Gondoltam emellett mégsem mehetek el csak úgy., elmentem  gyorsan a moziba (hiszen csak két hétig adják!), megnéztem és gondoltam leírom nektek, amiket gondolok a filmről.

A filmet eredetileg a This Is It című válogatásalbum mellé szánták ajándék DVD-nek, de sajnos Jackson elhunyt, és így lett belőle egy egész estés mozi-werk-dokumentumfilm. A moziban nagy dérrel-durral jelentették be, hogy csak két hétig fogják a moziban vetíteni. Ennél jobb reklámfogást nehezen találhattak volna, maximum csak azt, hogyha elmész moziba, kapsz egy Jacko-lemezt. Hisz a fanatikus Jacko-rajongó az biztos el fog menni megnézni két héten belül, mert szélesvásznon akarja látni kedvence mementoját. De még az is aki annyira nem mániákusan szereti a pop királyát, csak látni akarja milyen show izzítanak a világ egyik legnagyobb csillagának 2009-ben, és ez moziban a látvány miatt mindenképpen elmegy.  Véleményem szerint a filmnek tényleg van egy moziba-beülős kemény-hangzással-nézős fílingje. Talán ez a kettő az, ami egyedül menti meg az egyszerű DVD-kiadástól. Az emberek átlagos rajongási faktora valamiért, és a látvány. Ezért a kettőért már az átlagember elmegy megnézni valamit.

A film amúgy egyáltalán nem rossz. Egy szokásos werkfilm egy nemszokásos eseményről, ami sajnos sosem történhetett meg. Végig az előkészületekkel foglalkozik a válogatástól Jackson haláláig(amire igazából csak egy utalás van a végén). A rendezés rendben, a vágással nem lehet baj, már csak az a lényeg, hogy ne legyen nagyon unalmas és izzadtságszagú. Ezt kellő mennyiségű tánccal és zenével ellenpontozni lehet. És sikerül is, mert miért ne sikerülne? Jackson életében volt-e olyan ami nem sikerült (itt most a kiadványokra gondolok, nem a magánéletre...)?

Az egész show rendben van ahogy van. Az egyetlen kár, hogy ezt már sohasem láthatjuk teljes egészében. A koncert elemei zseniálisak lettek volna, ha megtudják így csinálni. A zenetörténetben egyedülálló effektek, kisfilmek, táncjelenetek kerültek volna színpadra. A zenéről meg ne is beszéljünk. Egy: Nincs olyan ember, aki ne ismerne legalább egy Michael Jakson számot. Kettő: A zenekar valami eszméletlenül profi. Nekem legjobban a dobok hangzása, a vokálegyüttes (különösen érdemes a nő - Judith - hangjára figyelni!!), és számomra a csúcs a gitároslány!! A nevét nem tudtam megjegyezni (elég bonyolult), de amit lenyomott az engem padlóra küldött... És erre még rájön Jacko énekhangjai és a szokásosan zseniális dalok. Ez az amiért érdemes volt elmenni rá. Az egész film hangzása. Nincs hozzá fogható, nemhogy egy egyszerű otthoni lejátszórendszeren, vagy akár a számítógépen. Ugyan már.

A szomorú csak az, hogy ez nem kellhetett életre. Megmaradt egyszerűen csak álomnak. Emberek százai törtek össze. De ahogy szokták mondani, Jacko szellem itt lesz velünk elmente után is. Minimum a lemezeiben.

Hossz: 112 perc

Stílus: Werkfilm

Tetszési index: 8/10

 John Lennon/Plastic Ono Band (1970)

Lennon számomra kultuszszemély. Nemcsak, hogy a Beatles vezetőegyénisége volt, megírt több olyan nótát, ami az életemet sokmindenben meghatározta, de a nyilatkozatait és gondolatait is nagy elánnal és figyelemmel hallgatom, tisztelem. Így gondoltam legyen ez a következő mustrapédány.

John Winston Lennon 1940-ben született az angliai Liverpoolban. az 1950-es évek végén megalakította első bandáját a Quarrymen-t. Valamikor etájt találkozott össze Paul McCartney-val és George Harrisonnal. Megalakították a Beatlest. Zenéltek sok évig. A világ talán legjobb lemezeit hozták össze. Ezt nem kell túlragozni. De, hogy mi volt John Lennonnal a Beatles vége felé? Találkozott későbbi feleségével Yoko Onoval. 1970-ben alapított is egy zenekart Plastic Ono Band néven. Alapítói a zenekarnak már elég neves emberek voltak: Eric Clapton a Creamből, Klaus Voorman a Manfred Mannból, Alan White(később a Yes nevű prog. rock bandában zenélt), Billy Preston neves billenytyűs és persze a Yoko/John páros. A megalakulás nagy port kavart, és az esemény után nem sokkal a Beatlesnek, a Nagy Álomnak vége lett. John el is kezdett egy új nagylemeznek a felvételein dolgozni, amiből kisült ez az album.

Lennon eléggé összetört állapotban készítette el ezt a lemezt és ez a dalokból is kiszűrődik. Mindegyikben saját problémáit, be nem teljesült vágyait, emlékeit részletezi, megpróbál felkelni a Beatles romjaiból, ami igencsak dícséretes. Főleg, hogy ezeket dalokban, nem is akármilyen dalokban teszi! A szerzemények főleg egy nyers egyszerű zongora-gitár-dob felállásban rögzültek, ellenhangsúlyozva a Beatles utolsó megjelent anyagát, ami tele van tömve fúvosokkal, különféle talán odasem illő hangszerekkel. Nem, a dalok szimplák, csak érzelmeket közvetítenek. A Mother első harangütéseitől a My Mummy's Dead halkan elejtett könnycsepjeikig egy siralom- és feltámadólemezt hallhatunk. Sok embernél és együttesnél ez gyakorta bejön lásd Alanis Morisette. Csak van egy nagy különbség. Lennon elmés és megrázó szövegei nem egyenlők popdalocskákkal. Keményen a szívig vájja keresi a válaszokat. Kevés olyan balladát lehet manapság hallani, mint a Working Class Hero. Legutóbb a Green Day próbálta feldolgozni valamikor 2007 környékén kevés sikerrel. A God-ban mindent megtagad, amiben az emberiség eddig hitt: Jézustól Hitleren át a Beatlesig! És a lemez végéig csak egyetlen fontos van Johnnak a világon, és pedig Yoko Ono.

Semmi kétség a nagy szerelem felől. Sokat emlegetik a Beatles feloszlásához hozzájáruló oknak Ono-t. Talán igazuk van, de ha nincs ez a lány, akit John így szerethet, és biztos lehet benne, akkor nincs ez a sok remekbeszabott nyers dal és talán nincs Imagine sem. Visszatekintve mindegy is. Hallgassuk az "igét" és gondolkozzunk. Lehet-e még ma ilyen független és odaadó szerelem. A jelszó: All You Need Is Love!

Hossz: 39:40

Stílus: Rock

Személyes kedvencek: Mother, Working Class Hero, Isolation, Love, Look at Me, God

 Stan Getz and Joao Gilberto:  Getz/Gilberto (1963)

Jazzlemezeknél nehéz kritikát írni. Vagy bármit is a lemezről. Nagyon emberfüggő, hogy szereti-e valaki, vagy ha szereti is, mit szeret. Akik nem szeretik, azoknak jó bemelegítő lehet ez az énekkel és dallammal teli album. Jó étvágyat!

Stanley Gayetzki 1927-ben született Philadelphiában. Szülei Ukrajnából származtak. A kis Stan nagyon érdeklődött a hangszerek iránt és 13 éves korában kapott egy szaxofont. 8 órát gyakorolt naponta, és így lehetett a jazz egyik nagymestere. 1950-től karrierje a fellegekbe emelkedett és olyan nagyszerű jazzmuzsikusokkal játszott, mint Dizzy Gilespie, Oscar Peterson, Herb Ellis és Max Roach.

Így következett el 1962, amikor Getz felvette Charlie Byrd-el a Jazz Samba című lemezt. Ezzel útjára indították a latin-amerikai eredetű bossa nova stílus amerikai hódítóútját. Ám az igazi csúcs 1963-ban jött el: Joao Gilberto brazil dalszerzővel ésAntonio Carlos Jobim zongoristával elkezdtek felvenni egy új lemezt. A lemez még nagyobb siker lett mint a Jazz Samba, sőt még egy Grammy-t is sikerült vele bezsákolni a Girl from Ipanemával. Az anyag egyébként is lenyűgöző. Minden dal magával ragadó és egyszer sem monoton vagy önismétlő. Stan Getz alapból egy hatalmas szaxis és elviszi a prímet. Joao éneke nagyon bensőséges és kellemes, Jobim meg szokásosan hozza zongoraformáját. A számok egytől-egyig remekmű. A Girl from Ipanema számomra az egyik legkedvesebb jazzfelvétel. A számmal van egy érdekes történet. A producer szerette volna ha a dalnak lenne egy angolul felénekelt része is. Ám Joao nem tudott angolul. Felkérte hát a lányát Astrud Gilberto-t, aki szívesen megcsinálta a munkát. Hatalmas kislemezsiker lett, mint a másik ilyen számból a Corcovado-ból. lényeg a lényeg érdemes vele egy bánatos vagy boldog félórát eltölteni. Akár többször is. Ajánlatos! Alapmű veszély!

Hossz: 33:20

Stílus: Jazz, Bossa Nova

Személyes kedvencek: The Girl from Ipanema, Doralice, Desafinado, Corcovado, O Grande Amor

 Kispál és a Borz/EP (2009)

A Kispál. Rég hallottam felőlük jókat. Most megjelent egy album. Helyzetüket nézve nem túl meggyőző, zeneileg viszont friss és élvezetes (és örömésbódottá, hogy van új hanganyag, még ha rövid is!!!).

A Kispál és a Borz 1987-ben alakult Pécsett. Tagjai Lovasi András gitár; Kispál András gitár; Ózdi Rezső basszus és Brautigam Gábor dob. Ebben a felállásban rögzítették az 1989-es Tökéletes helyettes 50 percig című demójukat. Később Ózdi kivált és a basszusszerepet átvette Lovasi. Első lemezük 1990-ben jelent meg Naphoz Holddal címmel. Az igazi áttörést viszont a 92-es Föld, kaland, ilyesmi albummal érték el. Egy időre Magyarország legkeresettebb koncertzenekara lett. Azonban a 96-os Ül egy gyenge anyag lett, és Brautigam kiesett a csapatból. Helyére azóta is többen pályáztak. Legutóbbi szerencsés Mihalik Ábel lett. Ezután a doboscsere után megint a csúcsig jutottak olyan lemezekkel, mint a Bálnák ki a partra(1997) és a Holdfényexpressz(1998). Ez tartott egészen 2004-ig amikor megjelent eddigi utolsó nagylemezük az Én, szeretlek, Téged. Ezután mindenféle pletyka kezdett terjengeni a feloszlásról, Lovasi új zenekarba kezdett és beigazolódni látszott a dolog. És most itt ez az új dolog.

A középlemez nem szokványosan jelent meg: bónuszként adták a 20 éves szülinapi DVD-hez, ingyenesen lehetett letölteni. Az anyag rövid de igazán jó erőket hordoz magában. Az első Többiektől az utóbbi hetekben a kedvencemmé vált. Egy jó gitártémával megtoldott ütős sláger. Az Alkoholt nagyon régóta játszák koncerteken, nem is tudom eddig mi akadálya volt felvenni, egy szám az ellentmondásokról, jól lüktető basszussal. Az Űrbemarkolót koncerteken sohasem szerettem. Megszakította a "jó számok" sorát. Így felvételen jobban kijön az egész kereksége. A Dobogot mondhatnám az anyag leggyengébb dalának de nem teszem. A négy szám jól elvan így magában.

Lehetett volna több is, jobb is, de csak ennyi lett. és a mostani helyzetet tekintve ennyi is bőven elég. Rimánkodom, hogy Demoklész kardja tűnjön el a zenekar felől!!

Hossz: 13:20

Stílus: Alternatív Rock

Személyes kedvencek: az egész úgy ahogy van...

 Black Sabbath/Paranoid(1972)

Sokan örülhetnek, hogy végre egy metal lemezt fogok bemutatni. Sokan elszomorodnak majd. Akik elszomorodnának, ne tegyék!!

Manapság a heavy metalt összetévesztik a black metallal és egyéb nagyon kemény társaival. NEM UGYANAZ!!! Sok különbség van egyik és másik között. A heavy metal egy majdnem mindenki számára élvezhető, dallamos rockműfaj. A black metal(na ez az a hörgős hajrázós, kevesek számára populáris) nehezebben befogadható, nagyon kemény zenét játszó, különböző jelképekkel dobálozó műfaj. Meg lehet őket különböztetni, csak el kell indulni az úton. Az úton a jó zene megismerése érdekében (ez elvezethet akár a black metalig is, de elég nehezen mint mondtam).

A Black Sabbath 1967-8 körül alakult: Ozzy Osbourne ének, Tommy Iommy gitár, Terence "Gezzer" Butler bassz és Bill Ward dobos közreműködésével. Már a kezdetek kezdetén is elég kemény horrorisztikus szövegeket írtak, és főleg okkultizmussal foglalkoztak. Az első lemezük is ebben a jegyben jelent meg. 1970. február (péntek!!!!) 13.-án jelent meg( majd erről a lemezről is írok majd). A borító eléggé fura, félelmetes volt, és a borító belsejében egy lefelé fordított kerszet volt található(ami ugye a sátánizmus jelképe). A Paranoid volt a második (és ugye egy zenekar életében a legfontosabb) anyag, és a kritika és a publikum és nagy elánnal fogadta. Ezután Ozzyval még 3-4 lemezig jutottak. Ezután Ozzy kiszállt különböző zenekari nézeteltérések miatt. Helyére a Rainbow-os Ronnie James "Dio" érkezett. Vele már nem tudták elérni ugyanazt a sikert, mint a kezdetben, de azért egy-két jó albummal megáldották még a földet.

És hát a lemezről:

Egy eléggé csiszolt, összehangolt lemezről kell beszéljünk. Nincsenek szintkülönbségek, mindegyik szám élvezhető és remekbeszabott. Kezdjük az elsővel: A War Pigs a vietnami háború elleni himnusz és a maga hét percével egy metal-monstrum. Tony gitártechnikája kitűnő (bár a csávónak csak négy ujja van!!!), és nagyon jó hallgatni Osbourne vonyításait. A Paranoid eredetileg csak egy töltelékszámnak indult: az album már majdnem kész volt, de kellett még egy szám, hogy elérje a kívánt hosszt. Megírták a Paranoid-ot és ez annyira tetszett a producernek, hogy ez lett a címadószám. Az Iron Man-re jól lehet rázni a fejeket: egy elején lassan csoszorgó, ám a végén kegyetlenül odatevő szám. Az Electric Funeral klasszikus boogie míg a Rat Salad egy rövid kitérő. És a végén jön a számomra kedvenc Fairies Wear Boots, ami az első gitárpengetés után fantasztikus.

Több szó mint száz, jó ilyen albumot a kezembe fogni. Aki nincs oda az általa nevezett "metalért" az is próbálkozzon meg vele, és lássa meg a dalszerzés egyik csúcsát. Akik manapság a metalért vannak oda, és úgymond semmi előképzettségük, hogy miből lett a mai cserebogár, azok azonnal hallgassák meg! Nekik és másnak is alapmű!

Hossz: 40:00

Stílus: Heavy Metal

Személyes kedvencek: War Pigs, Paranoid, Planet Caravan, Iron Man, Fairies Wear Boots

The Blue Nile/The Walk Across the Rooftops (1984)

A 80-as évek zenéjét vagy szeretik a dallamossága miatt, vagy nem szeretik a hangzása, hangszerelése, szövegvilága miatt. Sokuknak igaza van, ezekben az években indult el az egyslágeres bandáknak a feltűnése. Hisz így nem kell rájuk sokat költeni, megjelentetnek egy nagylemezt, pár kislemezt és ez elmegy három-négy évig. Aztán menek a szemétdombra. De próbálkozni, hallgatni próbálni mindig lehet és kell, mert az ember egyszer-kétszer kifoghat egy olyan gyöngyszemet, ami kiállja a próbát és évekig a lelke kincse lesz.Tehát 80-as évek:

Mivel főleg szintetizátorokat használtak ebben az időben, ezért valakinek nehezen befogadhatóvá válik ez a fajta új hullámos zene. Aki eddig ellene volt az próbálkozzon ezzel a lemezzel hátha beválik nála, sőt akár kedvence is lehet.

A zenekar 1981-ben alakult, azután hogy a három bandatag elvégezte a középiskolát: Paul Buchanan(gitár, ének), Robert Bell(basszus), Paul Joseph Moore(szintik). Ekkor kezdtek el összejárni és különböző számokat írni és előadni. A producere a lemeznek Calum Malcolm volt aki olyan bandákkal dolgozott a Kék Nílus után mint a Simple Minds vagy a Go-Betweens.

A zene nagyon megnmyugtató egy nehéz nap után. Az egybefolyó, hömpölygő, kellems számok sorozata jól esik a fáradt szellemnek. A Walk Across the Rooftops igazán színvonalasan nyújt szorakozást, ahhoz képest hogy 80-as évekből származik, ahol tudjuk hogy sok fércmunka született, olyan néven, hogy sláger. A nyitószám nagyon jól kezdi az albumot a hegedűkísérettel és Buchanan Sting hangjára hasonlító hangkiállásaival. A második Tinseltown in the Rain-t kislmezen is kiadták és egész nagy siker lett. De említhetném még a Stay, Easter Parade, Heatwave, amik ugyanilyen megindítoóan szépek, mint az előző társaik. Nincs olyan ember aki ne hullatna el egy könncseppet, ha meghallja az elég jó szövegeket(a 80-as évekhez képest egy újabb jó pont... mármint a popzenében) és a zene együttes erejét.

Tényleg erdékes ez a lemez. Egyszerre érdekes és komoly. Mint már említettem, ebben az időszakban ez komoly dolog a popzenében. Érdemes azonban kereseni, mert lehet még ilyet találni. Jó pap is holtig tanul.

Stílus: Pop, Adult-pop

Hossz: 38:10

Személyes kedvencek: Walk Across the Rooftops, Tinseltown in the Rain, Stay, Heatwave

 The Beatles/Let It Be(1970)

Ezzel az albummal folytatom a Beatles antológia sorát. Fontosságban talán nem ez az album jön, de most épp ezt volt kedvem meghallgatni...

A lemez az együttes legkésőbb megjelent albuma bár nem az utolsólag rögzített. Az Abbey Road-ot később rögzítették, de azt jelentették meg először. George Martin producert ennél az albumnál leváltotta Phil Spector. Ezért a zene sokkal másabb az eddigieknél. Sokak szerint túl van hangszerelve, de ezt túl lehet élni. Szerintem pl. Spector jó munkát végzett. Az együttes otthagyta őt a szarban, nem mondtak neki semmi konkrétat és a csapat még nem szokott össze vele úgy, mint Martinnal. De végeredményben a világ legjobb együttesének a hattyúdalát hallhatjuk, és eként figyeljük a zenét.

A lemez a Two of Us című számmal indít. Ez egy jó kis szám, fel lehet vele idézgetni a múltat. A következő, a Dig a Pony, aminek az eredeti címe All I Want Is You volt, egy Lennon által komponált nóta. Gondolom én, hogy ez egy Yoko Ono-hoz szóló ballada akar lenni. Hallgatni azért jó. Aztán jön Lennontól az egyik legeslegkedvesebb számom. Az Across the Universe szövegileg igazán megbizsergető, és a zenei körítés is tökéletes. Ennek a számnak amúgy van egy kislemezes változata, amin egy kis kórus és sok más egyéb keverés is hallható. Szerintem ez így jobb simába. Ezután jön Harrison egyik dala ezen a lemezen az I Me Mine. Harrisontól jól megszokott jó színvonal. Ezután jön a Dig It egy 45 mp-s kis részlet egy nagyobb számból amit Lennon írt. Ebből az eredetleg hatperces szerzeményből csak ennyit tettek rá. Hangulatos így az album csúcspontja előtt. Mint egy kis bevezető. Nincs olyan ember aki a Beatlestől legalább ezt az egyet nem ismeri: a Let It Be. Egy nagyon szép fohász a világnak. Egyébként McCartney dala. Ám ha elértük a csúcspontot utána sem hagy alább a színvonal. Ezután jön(még sok jó szám, amit hallgatni jó de leírni ide hosszú lenne) még a Long and Winding Road és a lemezkicsengés: a Get Back.

Az album eredetileg a Get Back címet viselte, és ez azt is tükrözte volna, mint amit a cím sugall: visszatérni az alapokhoz, a kezdeti Beatles zenéhez. Ez ugyan teljesen nem sikerült(miért is kellene visszafejlődni?), de egy teljesen más jött így létre. Egy kicsit túl sok vonóval felszerelt, de amúgy igényes munka. Nem a legjobb munkája a bandának, de ha valaki azt mondja hallgassuk meg én csak annyit tudok mondani: Let It Be!

Stílus: Pop/Rock

Hossz: 35:50

Személyes kedvencek: Two of Us, I Me Mine, Let It Be, Across the Universe, Long and Winding Road, Get Back

 The Rolling Stones/Black and Blue  (1976)

A Rolling Stones-t mindenki ismeri valamilyen szinten. Hacsak nem úgy, hogy apjától hallott róla valamit, vagy esetleg tudja, hogy ők az egyik legidősebb rockbanda a világon. Tényleg nincs ember aki ne hallotta volna Honky Tonk Woman-t legalább a Z'Zi Labor feldolgozásában. Nincs olyan aki ne látta volna azt a bizonyos nyelnyújtogatós logót. De ennél illik jóval többet ismerni. Nemcsak illik, igazán meg is éri!

A Rolling Stones Nagy-Britanniában, 1962-ben alakult Mick Jagger, Keith Richards és Brian Jones részvételével. Később még beszállt a bandába Charlie Watts dobos és Bill Wyman basszista. Az elnevezést Muddy Waters(híres bluesénekes az 50-es években.) Rollin' Stone című daláról kapta a zenekar, ami ugye guruló köveket jelent, de egyes szlengekben ez a kifejezés megegyezik a csövesekkel. Első lemezük 1964-ben jelent meg, ez főleg még csak feldolgozásokat tartalmazott. Az igazi betörést a mainstreambe viszont az  1965-ös (I Can't Get No) Satisfaction Című daluk hozta meg, innentől csak felfelé vezetett az út. Következő "fontosabb"(melyik nem az!?) lemezük az 1968-as Beggars Banquet volt, ezzel helyezték magukat bele igazán a blues középpontjába. Ezután következtek a szerintem legjobb mesteralkotásaik a Let It Bleed és a Sticky Fingers. Ezt a kritika és a közönség is a legjobb alkotásaiknak nevezte és nevezi. Ezután következett a zenekarban egy kisebb válság, amikor az egyik fő dalszerző Brian Jones drogproblémákra hivatkozva kivált a zenekarból és 1969-ben el is hunyt. Helyére Mick Taylor került a John Mayall's Bluesbreakersből. Ekkor egy kisebb lejtmenet uralkodott el a zenekaron, áttelepültek Franciaországba, eluralkodott rajtuk a kábítószer és egyéb személyi problémák léptek fel. Taylor kivált és helyére Ronnie Wood került a Facesből(brit rockzenekar Rod Stewartal az élen).

Ebben a felállásban rögzült ez a lemez. Nem az együttes legkiválóbb anyaga, de aki meg akar ismerkedni a Stones zenéjével, ha épp csak érintőlegesen is, az itt elkaphatja azt a lendületet ami továbbviszi mondjuk az Exile on Main Street-ig. A lemez nem konkrétan blues, egy kicsit populárisabb hangot üt meg, ezért jó bevezetőnek. Sokféle stílus megfogható benne: reggae(!),jazz,funk és persze azért megtalálható rajta a jó öreg blues is. Felkiáltójelet írtam a reggae mellé, mert a Stonestól nem igazán szokhattunk meg feldolgozásokat, dehogy reggae!? Ilyet is kevés helyen látni az életművükben...

A lemez készítésében egyébként sokat segített Billy Preston billentyűs, aki vokálozott, zongorázott és orgonált majdnem az összes számban. És általában ha valahol megjelenik Preston, az kihat az egész együttesre, lemezre. Az egyik számot még neki is címezték(Melody(Inspiraton by Billy Preston).

A lemezről még annyit, hogy azért üt. Marha jó számok vannak rajta, simán bele lehet szállni a zenébe vagy akár venni egy gitárt és alájátszani még valamit. A szövegek teljesen rendben vannak, főleg a Memory Motelben(egyik örök kedvencem).

Az együttesből ma már kiszállt Wyman, Preston sajnos elhunyt, de a Stones zenéje és még ugye a zenekar is(szerintem túlének még engem is :D) örökre marad, utolsó anyaguk 2005-ben (A Bigger Bang) jelent meg, ezt egy világkörüli turné követett, mely kis hazánkat is érintette(sajnos nem lehettem ott, ez életem egyik legnagyobb kudarca). Tehát a Stones: aki nem ismeri kapkodjon, nehogy lemaradjon, aki meg ismeri de felületesen: az hallgasson többet, aki meg már ismeri elég jól: az tegye be egy kis nosztalgiára hátha felfedez valami újat.

Stílus: Blues

Hossz: 41:30

Személyes kedvencek: Hot Stuff, Cherry Oh Baby, Memory Motel, Hey Negrita, Melody

 Black Uhuru/Red (1981)

 Általában azt szokták mondani a reggae zenéről, hogy mindegyik szám ugyanolyan. Ezzel én  vitába szállnék egy kicsit. A nem túl jó reggae számok hasonlítanak egymásra. Na így már  helyes. És most hallgassunk meg egy JÓ reggae lemezt.

A Black Uhuru(kerestem, de nem tudom mit jelenthet) 1974-ben alakult, amikor már Bob Marley és a Wailers már felvezette a jamaikai zenei stílust a köztudatba. Már megjelent az egyik alapreggae a Catch a Fire(majd erről is írok) és ez már a második ilyen zenét játszó együttesek generációja volt.

A reggae egyébként Jamaicában, Kingston környékén felődött ki az 1900-as évek elején.A legenda szerint egy szerb férfi hozott különböző szerb dallamokat a jamaikai fővárosba, és ezt oldva a különböző afrikai ritmusokkal jött létre reggae. Fő témái a szexualitás, politika, különféle drogok, ember-ember kapcsolat stb.

Nehéz ilyen lemezekről beszélni. Igazából ez olyan, hogy is mondjam: jól érzem magam zene. Egy napfényes délután jó berakni és lazulni rá egy kicsit. Ugyanakkor szövegileg igazán odamondogatós ez a dolog. A társadalom kemény bírálata és pl. a raszatafarista vallás is megjelenik az album egyes részein. A dallamok különbözőek, soha nem értettem miért nem tudják megkülönböztetni az egyik reggae számot a másiktól. Az egyetlen ami úgymond hasonló a reggae számokban, hogy van neki ez a jellegzetes gitárhangja, ami viszont minden egyes számban ugyanaz. Ezt fel lehet írni neki.

Igazából ez a poszt csak azért készült, hogy egyéb reggae zenéket(de rossz ezt leírni 240-szer...) is hallgasson az ember és ne ragadjon le Bob Marley 3 számánál. Nagy mester volt az öreg, de van rajta kívül más is, ami legalább olyan jó. Legalább.

Stílus: Reggae

Hossz: 39:20

Személyes kedvencek: Youth of Eglington, Sponji Reggae, Journey, Puff She Puff

 Nirvana/MTV Unplugged in NY (1994)

Nirvanát én nagyon ritkán hallgatok. Nálam meg kell legyen a hangulat, hogy berakjam ezt a gitártorzításokkal teli, ordító zenét. Ami egyébként zseniális. És akárhogy hiszik sokan, a Nirvana főleg a slágerekből merít. Ez szerintem lesüt a zenéjükre.

A Nirvanát Seattle-ben, 1987-ben alakította Kurt Cobain gitáros, Krist Novoselic basszusgitáros és Aaron Burckhard dobos. Aaron hamarosan kivált helyére érkezett Dave Grohl. Ebben a trió felállásban rögzítették első lemezüket 1989-ben, a Bleach-et, ami még eléggé hajazott a metálra. Második mega-giga-fantasztikus lemezükkel(nem tudom miért nem ezt választottam mai lemeznek) a Nevermind-al viszont betörtek a poppiacra annyira, hogy  ledöntötték Michael Jackson Dangerous című lemezét a Billboard első helyéről(ez jót jelent, mármint a slágerlisták elejére kerülni). Innen nem volt megállás, MTV, többszázezres rajongótábor stb. Ebbe a zenekarvezető Kurt Cobain(aki amúgy se volt teljesen százas) egy kicsit bele is nyomorodott, és a harmadik In Utero című lemezük már hangszínt váltott egy kicsit, ezzel visszacsúsztak a sikerben, de így is elég nagy volt a nyomás. 1993-ban adták még ezt az unplugged koncertet és ezután 1994-ben Cobain öngyilkos lett(aki nem hallott róla szégyelje magát!!)és a zenekar vele együtt eltűnt. A lemezt a halála után adták ki.

Ennél az albumnál érdekes érzésem volt. Az élő albumoknak két fajtája van: vagy zseniális vagy pedig nagyon rossz és alig várod, hogy kivedd a lemezt a lejátszóból. De a címe kitűnt az egészből: Unplugged Nirvana? Na ne hülyéskedj már(unplugged az jelenti hogy: bedugatlanul, azaz nem elektromos hangszereken játszanak a zenészek)! De amint megszólalt a tapsvihar az elején és felcsendült az About a Girl, egy teljesen más érzetet kapott a szám mint egyébként.

És ez az összes számra igaz. Megy és forog a lemez, és rá kell jöjjek: ez nem az a Nirvana amit én olyan nagy hévvel szoktam hallgatni és ordítani a szövegeket bele az éterbe. Ez egy nyugodtabb , már mintha Cobain halálára rákészülő együttest hallgatnék. Csellós a Nirvanában? Hogy lehet? Ezután elgondolkodom, hogyha nem öli meg magát ez a zseniális dalszerző hova jukadhatott volna ki a Nirvana zenéje. Igen érdekes hangzás lehet...

Plusz még ott van a hat feldolgozás(The Vaselines, Leadbelly, David Bowie, és 3 Meat Puppets szám), amik ragyogóan sikerültek. Mindenki csúcsfokon teljesít mindennek elején Cobainnel.

Az utolsó szám után a producer próbálta rávenni Kurt-ot, hogy adjanak egy ráadás dalt. Cobain erre ezt válaszolta: "Azt utolsó dalt nem tudom felülmúlni". Valahogy én is így vagyok ezzel a lemezzel. Nem lehet felülmúlni.

Stílus: Grunge-Unplugged

Hossz: 53:20

Személyes kedvencek: About a Girl, The Man Who Sold the World, Dumb, On a Plain, Lake of Fire, Where Did You Sleep Last Night

 Arctic Monkeys/Humbug (2009)

Amikor valaki kiejti az Arctic Monkeys együttesnek a nevét, én jó riffekkel megszórt alternatív gitárzenére gondolok, Alex Turner énekes kölyökhangjával. Ezért is szoktam az "ő műfajukat" kölyök-rocknak hívni.

Fura érzéssel hallgattam végig az új lemezüket. Teljesen mást vártam és teljesen mást kaptam az új lemeztől. Mintha kicsit belassítottak volna, a dalok nem annyira meggyőzőek számomra, bár nem azt mondom hogy meghallgathatatlanok, csak mondjuk előtte én hallottam a Favourite Worst Nightmare-t...

Itt kezdhetjük az öszehasonlítást a zenekar eddigi életművével. Ugyan számomra a Whatever People... sem egy hatalmas durranás, de egészében egy ügyesen megkomponált, néhány dúdolható slágert(pl. itt a View from the Afternoon, I Bet You Look Good On The Dancefloor, Mardy Bum stb.) magában hordozó, 2006-ban marha jól szóló album volt. Néha még ma is előveszem egy kis nosztalgiára. Aztán jött 2007-ben a Favourite Worst Nightmare, ami szerintem eddig a majmok főmunkája. Volt rajta egy kis zúzás(Brianstorm) , slágerek(Teddy Picker, Fluorescent Adolescent), és igazából majdnem az egész lemezt említhetném még(D is for Dangerous, This House is a Circus, Do Me a Favour). Mindegy, a lényeg, hogy sokszor meglehet hallgatni a megunás veszélye nélkül, és ez manapság igazán kivételes.

A mostani lemez pedig egy kicsit alábbhagy a tempóval, sok szám hasonlít egymásra, tele van nyomva orgonával, meg különböző szintihangokkal, amik annyira nem illenek oda szerintem. A rifekkel még akkora bajom nem lenne, mert van itt is ami üt, de ezeket gyorsan követi valami, amitől elveszti azt amitől Arctic az Arctic.

Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy a lemez kiábrándító. Mert nem az. Vannak benne ügyes fogások, egy-két dal idézte is a régi hangulatot(My Propeller, Secret Door). Van ami pont az újítása miatt tetszett meg(Pretty Visitors). Szerintem csak az lehet a baj, hogy nem ezt szoktam meg egy bandától akinek igazán szerettem az előző albumát. Néha nehéz a jótól elszakadni. De aki eddig szerette az Arctic Monkeys-t mindenképpen hallgassa meg ezt is. Remélem azért csalódik egyet, de kellemesen mint én. Aki meg nem ismeri, vagy eddig az "elvei" miatt nem hallotta a sarkköri majmokat keresse meg a Favourite Worst Nightmare-t. Azonnal!!!

Stílus: Alternatív Rock/Post Punk

Hossz: 39:20

Személyes kedvencek: My Propeller, Secret Door, Fire and Thud, Pretty Visitors

 Cseh Tamás/Levél nővéremnek (1977)

 Gondoltam a nemrég elhunyt Cseh Tamás emlékére az első magyar lemez a Levél nővéremnek lesz. Cseh Tamás 1970 körül találkozott az akkor novellákat író Bereményi Gézával, aki elkezdett Tamás dallamaira szöveget írni. Ebből lett 1973-ban a Dal nélkül című előadás, amit sokáig teltházzal adtak. A lemez története 1976-ban kezdődött amikor Tamásék összeültek, hogy írjanak valamit. Kitalálták, hogy legyen opera. Megjött a Bereményi és ebből lett a Budapest című opusz. Később kitalálták, hogy ez az egész legyen egy levél és szóljon Irénnek. És így alakult tovább és tovább a történet egészen 1977-ig amikor megjelent az album.

A Levél... igazából egy emlékezés-folyam a hatvanas évekről. Aki nem ismeri ezeknek az éveknek a hangultatát, annak ez a lemez tökéletes érzelemátvitel. Az átlagos hallgató azt mondja elsőre, hogy monoton a hangzásvilág. Ám, ha emőgé nézünk, a szövegek mögöttes tartalmát látjuk és mi is bekapcsolódunk az emlékezésbe, akkor az egész levél úgy tűnhet, a mi kezünk által íródott. Hisz nekünk is voltak szülőkkel kapcsolatos csalódások, félrement szerelmek, utazások, Budapesthez mindenkinek van legalább egy története és így tovább.

Úgyhogy szerintem, ha valaki nosztalgiázással akar eltlteni egy röpke 45 percet, az tegye be a Levél nővéremnek-et és a dalokkal együtt feledkezzen bele a múltjába, jó és rossz emlékeket egybegyúrva.

Stílus: Folk

Hossz: 39:40

Személyes kedvencek: Budapest, Apa kalapja, Hatvanas évek, Az éjféli gyors, Jutalomosztás, Tanulmányi kirándulás

 ...és dobpergés...a mai lemez pedig:

The Beatles/Sgt. Pepper's

Lonely Hearts Club Band (1967) 

Sokan úgy emlegetik, mint a világ legfontosabb lemezét, a Rolling Stone magazin 2004-ben meg is adta neki ezt a titulust. Sokan azt mondták, hogy a beatles felnőtt Bach, Mozart és Beethoven elérhetetlen szintjére. Többen az egekig istenítik. Sokan nem tudják eldönteni ez a zenekar a popzenére legnagyobb hatással való lemeze-e vagy se.

Plusz még ott vannak a lemez körüli botrányok: a világ leghíresebb borítója(eredetileg Jézus Hitler és Gandhi is rajta lett volna), a drogokra utaló jelzők(Lucy in the Sky with Diamonds) és egyéb legendák.

Nekünk ezekkel nem kell foglalkoznunk. Csak hallgassuk a tökéletes muzsikát Bors őrmester magányosszívű bandájáról, Lucyról gyémántokkal az égben, a 64 éves McCartney-ról és arról a fantasztikus stúdióhangzásról amit eddig csak a Beatles tudott ilyen tökéletesen lemezre venni.

A Beatles egy jelenség. Ezt mindenki tudja.A zenéjét viszont ma már egyre kevesebben ismerik. De aki nem ismeri, annak se ezt ajánlom kezdésnek.Mondjuk a Hard Day's Night-ot. Arról is írok később, de az a jövő zenéje. Szóval a Beatles:

1960-ban alakította 5 liverpooli kölyök: John Lennon,Paul McCartney,George Harrison,Stuart Suitcliffe és Pete Best. Stuart és Pete később kivált, helyükre jött Ringo Starr(közben sok minden történt de akit érdekel nézzen utána).1963-ban megjelentették első lemezüket és ezzel megváltoztattak mindent. A zenét, a divatot, az embereket(főleg a fiatalokat), a kultúrát, az életet. Ez a sikermenet egészen 1966-ig tartott amikor elhatározták, hogy többé nem koncerteznek. A mű tehát már egészében a stúdióban és otthon íródott, ezért egy kicsit testesebb alkotás mint a többi Beatles album. Tele van fúvosokkal, hárfával, szitárral, hegedűvel, zajokkal.Ez akkoriban nem nagyon volt jellemző és nagyon modernnek hatott.

Ugyanakkor tudni kell, hogy ez a lemez a Beatles életében egy imázsváltás volt. Eddig a jópofa kamaszfiúk szerepében tettszelegtek, ezután már komoly férfiakként lehetett rájuk tekinteni.

És tényleg hatalmas a végeredmény.Minden pontról pontra ki van élezve, expozícióval és csúccsal végezve.A Sgt. Pepper's eleji zajtól a Day in the Life káoszban véget érő levezetéséig. Nem igazán tudom számról számra lebontani, mert ez egy egész egymásba folyó zuhatag.

A lemez 15 hétig vezette a Billboard-listát(fontos amerikai slágerlista), és bár ma már talán nem hangzik olyan modernnek az auto-tune világban, szerintem azértis KŐTELEZŐ A MEGHALLGATÁSA!!!!!!!!

Stílus: Pop/Rock

Hossz: 39:50

Személyes kedvencek: Lucy in the Sky with Diamonds, Getting Better, Being for the Benefit of Mr. Kite, Within You Without You, A Day in the Life

Hello Mindenkinek!

Én Peti vagyok és azért hoztam létre a blogot(hogyha valaki rátalál majd egyszer), hogy az emeberek több zenét ismerejenek meg, legyenek fogékonyabbak a zenére.

Magamról:

Középiskolás vagyok a Nemes Nagy Ágnes Humán szakközépiskolában dráma szakon. Zenélek főleg basszusgitáron és zongorán, de a gitár sem áll messze tőlem. Sokat olvasok főleg szépirodalmat.Kedvenc költőm Rimbaud, kedvenc íróm Tolsztoj. Ha már drámás vagyok akkor a dráma se maradjon ki: kedvenc darabjaim:

Szophoklész: Oidipus király

Arthur Miller: Az ügynök halála

Makszim Gorkij: Éjjeli Menedékhely

Kedvenc zenei stílust nem tudnék mondani, se zenekart max. top 30-at, de az se lenne korrekt.

Na lássuk főleg miből táplálkozom:

Minden zenét amit adnak nekem meghallgatom(1 próbát megér) kívéve a mulatós zenét, azt nem tartom túlságosan jónak.A blogon minden zenei stílus képviseltetni fogja magát: jazz,rock,pop,kuplék,táncdalok,metal,elektronikus meg amit csak akartok.                     Egyaránt foglalkozom magyar lemezekkel és külföldiekkel.A bejegyzések csupán élményalapú beszámolók, ne várjatok semmilyen komoly elemzésre. Szívesen veszem hogyha küldtök nekem akár számcímeket akár lemezeket.

Remélem aki olvassa, és kommentel, és hozzájárul a blog életéhez, jól fogja magát érezni.